Így öli meg a lojalitás a politikát
Trump Big Beautiful Billje mindent felrúgott
Elon Musk és Peter Thiel a világ legokosaibb emberei közt vannak, tökéletes példái a first principle-gondolkodásnak, azaz annak, amikor egy problémát a legalapvetőbb, megkérdőjelezhetetlennek gondolt tényekre bontanak le, és abból kiindulva próbálnak valami megoldást nyújtani. Jó példa erre, hogy pl. Musk már jóideje eljutott odáig, hogy az emberiség egy szuperintelligenciával nem fog tudni lépést tartani az agy adatátviteli sebességének korlátai miatt, úgyhogy agyi számítógépes interfész, azaz agyba ültetett chip lehet a megoldás (erre fel is húzta a Neuralink nevű céget).
Peter Thielnek ennél is furcsább gondolatai vannak, nem tartja összeegyeztethetőnek például a demokráciát és a szabadságot, de az egyetemi világgal is nagyon kritikus, és külön kétszázezer dolláros ösztöndíjat tart fenn olyan fiataloknak, akik otthagyják az egyetemet, vagy nem is kezdik el, és inkább a saját vállalkozásukon dolgoznak. Azaz egy nagyon alapvető lépést – egyáltalán az egyetem elkezdését – kérdőjelezi meg.
Ahogy láttuk, Musk saját maga, Thiel pedig főleg JD Vance-on keresztül komoly politikai befolyást is építettek Trump környékén, nem mellékesen azért, hogy az amúgy általuk fontosnak tartott folyamatokat az amerikai adminisztráción keresztül is előremozdítsák (bár már nem ez a fő projekt, Musk a SpaceX marsi expedícióját is meg akarta tolni így).
Na de mi történik ezekkel az emberekkel, ha a saját politikai befolyásuk növelésének feltétele, hogy az aktuális populista vezető különféle elvárásait is teljesíteniük kell – például végtelen lojalitást várnak el tőlük? Az, hogy az egész végül annyira bekorlátozza az igazi értéküket, az igazságkereső-tabudöntő gondolkodásukat, hogy végül összességében talán rosszabbul is jár mindenki. Muskkal láttuk, mi történt, és Thiel is hiába nagyon okos, az interjúit egyre fájdalmasabb nézni, mert minden válaszát bekorlátozza az a fejében lévő kérdés: „megharagszik-e rám Trump, ha ezt mondom?” Például hiába jól dokumentált az egész, nem meri bevallani, hogy 2020-ban nem támogatta Trumpot, mert csalódott az első ciklusában, főleg a COVID-kezelésében.
Na, ez az egész arról jutott eszembe, hogy épp egy hatalmas vitán van túl a Republikánus Párt a Trump által összerakott (?) Big Beautiful Bill nevű költségvetési javaslatról. A részletekkel nem untatnék senkit, legyen elég annyi, hogy a javaslat a 2017-ben Trump alatt bevezetett, gazdagoknak járó adókedvezményeket hosszabbította volna meg örökre, és részben ez, részben egyéb költekezések 3,3 billió dollárral növelnék az amerikai költségvetési hiányt. És hogy még bonyolultabb legyen, közben rengeteg amerikaitól venné el az ingyenes egészségbiztosítását.
A költségvetési fegyelmet ennyire figyelmen kívül hagyni eddig nem igazán volt elképzelhető a republikánus oldalon (a COVID érthető kivétel, nem érdemes idehozni). Emlékezzünk: ahogy már írtam, a 2010 előtt indult, jobboldali populista Tea Party-mozgalom sok szempontból tekinthető a trumpista populizmus elődjének, a legfontosabb programpontjuk viszont a költségvetési hiány és az államadósság radikális csökkentése volt a kormányzati költségek visszavágásával (a jobboldali választó szintjén ez úgy hangzik: nehogymár én fizessek azért, hogy…).
Újabb törés az amerikai jobboldalon, a végén még Musk is pártot alapít
Trump Big Beautiful Bill-je viszont minden régi-új republikánus tabut megsért, ezzel az egésszel pedig újra felhívja a figyelmet arra, hogy mennyire törékeny is az amerikai jobboldal. Ahogy írtam, volt már itt vita a techjobboldal és a rasszistajobboldal között, legutóbb pedig Iránon vesztek össze a beavatkozók és az izolacionisták.
Nem olyan egyszerű ugyanis áttolni a republikánus politikusokon egy ekkora deficitnövelést: Thom Thillis republikánus szenátor például az elveihez ragaszkodva nem volt hajlandó megszavazni, hogy ennyivel növeljék a deficitet, így leszavazta, majd – Trump fenyegetőzései után – úgy döntött, inkább nem is indul újra jövőre. A Szenátuson így is pont átment a javaslat az alelnök szavazatával, majd jött a Képviselőház, ahol szintén nagyon szűk többségük van, és ahol a nagy befolyású, költekezésellenes Freedom Caucus általában semmi ilyet nem enged át. Ahogy a centristább, szoros körzetekből jövő republikánus képviselők is aggódtak, csak ők inkább amiatt, hogy az egészségbiztosítás visszavágásának köszönhetően el fogják veszíteni a 2026-os félidős választást. Többen fenyegettek is azzal, hogy ők ilyet aztán biztos nem szavaznak meg.
Az egészet végigkísérte Elon Musk kommentálása, aki szintén a költségvetési fegyelem kapcsán talált rá saját politikai elveire. Folyamatos kampányt folytatott az X-en, hogy leszavaztassa az egészet, és még azt is elismerte, hogy talán kicsit hülye volt a Trump mellett töltött időszakában:
De egyébként arról írogatott, hogy a Big Beautiful Bill többmillió amerikai munkahelyet tenne tönkre. Merthogy a javaslat az elektromos autókra járó adójóváírást is visszavonná, azaz lassítaná ezen autók elterjedését (így a Tesláékét is). Trump aztán vissazszólt, és arról írt, hogy a Musk által alapított DOGE bürokráciacsökkentő csapatot küldené rá magára Muskra, sőt, később arról is beszélt, hogy még akár deportálhatják is.
Ez az egész aztán abban csúcsosodott ki, hogy Musk már egy új politikai párt alapítását is felvetette Amerika Párt néven (a létező Libertárius Párt pedig bejelentkezett együttműködésre).
A Kedves Vezető rak rendet
Az igazán érdekes nem is az, hogy mi történt magával a Big Beautiful Billel, hanem hogy mit mutat ez meg a modern populista politikáról. A költségvetési javaslat mentén ugyanis mindenféle populizmus ment egymásnak: a munkásosztályt is képviselni akaró republikánusok nem akarták hagyni, hogy elvegyék a választóik egészségbiztosítását; míg a felső-középosztálybeli, sztereotíp republikánus családokat képviselő fiskális konzervatívok nem akarták hagyni, hogy hatalmas mértékben nőjön a deficit, és aztán ezzel sodorják veszélybe a teljes amerikai gazdaságot.
Mostanában – az iráni bombázáson és ezen az ügyön keresztül – tudjuk meg, hogy mi történik, amikor a furcsa populizmusok kerülnek egymással ellentmondásba egy politikai oldalon belül, és valahogy rendet kell tenni, mert különben mindenki rosszul jár.
A válasz pedig annyi, hogy jön a főpopulista, és rájuk kiabál:
És hát működik: végül mind a Freedom Caucus tagjai, mind a centristább republikánusok beálltak a sorba néhány Trump-telefon után, aztán át is ment a javaslat a Képviselőházon. Ezzel újabb tabut dönt a Republikánus Párt, újabb, Trumptól független „elvét” árulja el, és még egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy egy egyszerű, mindig a Kedves Vezető aktuális politikáját követő párttá váljon.
De egyébként van-e a modern politikában más kormányozhatósági opció? Ha egy klasszikusabb republikánus elnök kerül ebbe a helyzetbe, nem biztos, hogy egyben tudta volna tartani a szűk koalícióját és a tábort, és főleg azokat a politikusokat, akik a saját körzetükben és a MAGA Youtube-világban populistáskodnak. Egy ilyen helyzetben csak a főpopulista tud rendet tenni, azzal, hogy szinte vallási szintű kapcsolata van a hívekkel, így republikánus képviselőként sokkal kisebb költség elárulni minden elvedet és a saját szavazóidat, mint szembemenni a Főnökkel.
Talán pont ezért választanak a választók egyre inkább populista erős vezetőket, merthogy a vezető karizmáján kívül már szinte sehogy sem lehet egy világos irányba állítani egy kormányzást.
A végére pedig nézzük meg a MAGA-influencer Charlie Kirk 14 hónapos evolúcióját:
