Trump külpolitikát hirdetett: Hamilton MAGA-sapkában
Láttunk már ilyet.
A választás előtt nem sokkal kezdtem, és már 1000 feliratkozó felett jár a Kampánykörút! Mindig átgondolom, hogy kellene jobban promózni ezt a hírlevelet, de aztán rájövök, hogy messze a személyes branndelés lenne a leghasznosabb, amit viszont utálok. Pedig posztolhatnék akár LinkedInre is egy “I’m thrilled to announce” kezdetű posztot, de úgy nehéz, hogy közben a platform létét is az emberiség egyik legnagyobb hibájának tartom. Szóval marad a lassú növekedés, ha pedig van ismerősöd, akit érdekelhet, továbbítsd neki valamelyik hírlevelem. És nagyon köszönöm mindenkinek a bizalmat, aki olvas!
"We've signed a treaty with a king / Who's head is now in a basket / Would you like to take it out and ask it?"
– ez az idézet a remek Hamilton-musicalből származik, azon belül is egy rapcsatából (!) (meg kell nézni), amely során George Washington amerikai elnököt győzködi két legfontosabb embere, a realista pénzügyminiszter Alexander Hamilton és a franciaimádó külügyminiszter, Thomas Jefferson. A fő kérdés az volt: az Egyesült Államok támogassa-e a királylefejezésen épp túleső forradalmi Franciaországot, miután utóbbi hadat üzent az Egyesült Királyságnak. Elvileg ez nem volt kérdés – pár évvel korábban Franciaország is támogatta az USA függetlenségi háborúját, egy katonai egyezmény értelmében pedig visszajárt volna a szívesség.
Végül a realistább Hamilton nyerte a vitát, aki semmisnek tekintette az egyezményt, és általában is amellett érvelt, hogy Amerika nem avatkozhat bele minden háborúba a világon. Ezzel lefektette a hamiltoni külpolitika alapjait, ami a nemzeti érdek elsődlegességét hirdette, és a szabadságnál fontosabbnak tartotta a stabilitást és a rendet – más országokban.
És akkor 232 évvel később hallgassuk meg Donald Trumpot Rijádból:
„Az elmúlt években túl sok amerikai elnököt hatott át az a téveszme, hogy az Egyesült Államok feladata más országok vezetőinek lelkébe nézni, majd az USA külpolitikájával igazságot szolgáltatni bűneikért. Én viszont abban hiszek, hogy az ítélkezés Isten dolga.”
Ezt a közel-keleti túrájának elején mondta, elég nyíltan beszélve arról, hogyan is képzeli el az új amerikai külpolitikát és az Egyesült Államok szerepét az új világrendben.
A fenti üzenetet mégjobban aláhúzza, hogy ezt amellett a szaúdi koronaherceg mellett tette, aki nem túl demokratikus eszközökkel szabadult meg a belső ellenzékétől, pár éve pedig a Washington Post szaúdi származású újságíróját daraboltatta fel fűrésszel az ország isztambuli nagykövetségén.
Azóta sokat írtak már arról, hogy ez Trump legfontosabb beszéde, és hogy ezzel megadta az ideológiai alapot a trumpista, tranzakciós alapú külpolitikájának. Ha csak eddig jutunk az idézetben, látható, mennyire megegyezik ez az Amerikán kívül élő, Amerikagyűlölő szélsőjobbosok-szélsőbalosok érvelésével – ezért sem meglepő, hogy Magyarországon is az ideológiai skála két szélén állók kedvelik leginkább Trumpot.
De a teljes képhez muszáj továbbolvasni-hallgatni a beszédet, mert abból szerintem pont az derül ki, hogy az amerikai külpolitika most épp mégsem tűnik annyira sötétnek, mint korábban gondoltam, és simán lehet, hogy a lényegét tekintve hamarosan alig-alig lesz megkülönböztethető a korábban is létező amerikai külpolitikai iránytól. Persze az egészből teljesen kivonva a moralitást, aminek nyilván teljes hiányában van a Trump-adminisztráció, és ami sok korábbi amerikai elnököt vezetett döntései során.
Merthogy pont a fenti idézet így folytatódik:
„… az én feladatom Amerika védelme, valamint a stabilitás, a jólét és a béke előmozdítása.”
A politikusi beszédeknek persze általában nem kell hinni (meg annyira figyelni sem érdemes rájuk), és itt sem az a lényeg, hogy épp milyen eszmével indokolja az amerikai erő szükségességét. A lényeg az, hogy Trump is elég világosan egyenlőségjelet von Amerika védelmi érdekei és a stabilan működő, békés világ között. Sőt, azt is mondja, tipikus Trump-stílusban:
„1 billió dollár – ez a történelem legnagyobb katonai költségvetése, (...) Nem örülök neki, de muszáj megtenni, mert a békéhez erő kell. Erőt kell mutatni, különben rossz dolgok történhetnek. (...) Nekünk vannak a legjobb fegyvereink a világon – de nem akarjuk használni őket. Ha azonban valaki fenyegeti Amerikát vagy szövetségeseinket, akkor elsöprő erővel és pusztító válaszlépéssel kell számolnia. Vannak dolgok, amikről nem is tudtok, nem is hallotok róluk – és csak annyit mondanátok rá, hogy »wow«.”
Szinte már olyan ez, mintha csak annyi történne, hogy amit az obamai külpolitikában elhallgattak, azt Trump teljesen világosan kimondja, míg amit az obamai külpolitikában büszkén kimondtak, azt inkább elhallgatja és figyelmen kívül hagyja.
Persze egy nagy káosz most a MAGA-mozgalom, akik egyszerre akarnak a világ legerősebb hatalma lenni, és közben teljesen kivonulni a világból, de valahogy a valóság mindig segít eldönteni a nehéz kérdéseket. Ahogy a kiszivárgott Signal-csetekből is látszódott, hogy JD Vance hiába nem bombázná le a huszi terroristákat, nehogy segítsen Európának, a végső döntés mégis az, hogy a világ bizonyos részein csak Amerika biztosíthatja a világ biztonságát – vagy ha átengedi a terepet másnak, azzal ők maguk is rosszul járnak.
De jó példa az is, hogy előbb – szintén a MAGA-világ gondolatait lekövetni próbáló JD Vance – elzárkózott attól, hogy beszálljanak az India-Pakisztán konfliktusba, végül azonban Trump büszkén próbálta elvinni a krediteket az ottani tűzszünetért is.
Vagy hogy a jelen állapot szerint most épp inkább Putyint tartják a béke legnagyobb akadályának, és még Trump is támogatni látszik az európai szankciókat Putyinnal szemben. Azaz talán valamennyire megértették azt a viszonylag egyszerű összefüggést, hogy ebben a konfliktusban is csak az agresszor erővel való fenyegetésével lehet összehozni egy megállapodást. (Persze ne örüljünk, volt már 25 fordulat az ügyben, egyelőre Putyin is jól manőverezik).
Vagy az a vicces eset, hogy mennyire eltávolodtak a magyar kormánytól, többek közt a balkáni kavarás miatt, ami szintén nem amerikai (vagy világ-)érdek. Most meg már ott tartunk, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal emberét is hazaküldik, mert nem szeretnék információkkal sem támogatni egy magyar autokrácia kiépítését.
Szóval kezdünk kikötni a régi republikánus külpolitikánál, ami érdekes módon pont a legelkötelezettebb Trump-szavazók vágyaival megy szembe: a frusztrált populista jobboldalon már nem érték a világ stabilitása, sokkal inkább a bosszú és valaki másnak (általában a globalista-libsiknek) a legyőzése a lényeg, az önmagáért való harc, meg “a régi jó dolgok” visszaállításának vágya. Azaz a modern populista jobboldal már nem is annyira békét akar a világban, mint inkább a Putyinok és más erős, azonosulható vezetők győzelmét, akik szövetségesei lehetnek a belső ellenséggel szembeni harcban.
Na, de ez messzire vezet, csak azért hoztam ezt fel, mert Trump abban zseniális, hogy retorikában viszont kiszolgálja ezt a réteget, és közben nem égeti fel a világot, mert egyelőre inkább nem valósítja meg a leghülyébb rajongói külpolitikai álmait. A folyamatos beszólogatással, a gonoszkodással simán maga mellett tartja a táborát, a politikáját viszont már más szempontok alapján szervezi. JD Vance egyébként ezt a gonoszkodást tanulja el éppen, amikor saját politikai érdekből beleköt Zelenszkijbe, vagy beszól az európaiaknak.
De ennél azért több kell majd, hogy tényleg alkalmas legyen a világ legerősebb hatalma vezetésére. Ami az elmúlt hetekben történt külpolitikai szinten, az sokkal inkább kompatibilisebb a másik utódesélyesként emlegetett Marco Rubióval, mint vele. Rubio viszont nehezen szerzi majd meg a tábor lelkét, ha nem lesz ilyen jó standupban, meg nem tanul meg ilyeneket posztolni:
