Minden jel szerint Donald Trump simán, valószínűleg az összes csatatérállamot, és még a popular vote-ot is behúzva tér vissza az elnöki székbe.
Utólag könnyű okosnak lenni, úgyhogy ez a poszt is erre a könnyű feladatra vállalkozik.
Elöljáróban annyit, hogy egy ekkora politikai megosztottság mellett, egy ennyire mediatizált környezetben zajló kampányban nem igazán számítanak a kampány klasszikus részei: végül nem számított, hogy a demokraták sokkal jobban szervezték az aktivistahálózatukat, nem számított, hogy Trump nem tartotta magát a fő üzeneteihez, nem számított, hogy Harrisék sokkal-sokkal több pénzt gyűjtöttek össze a kampányukra. Egy dolog számított szerintem igazán:
a jelölt személye, és az ehhez vezető döntések.
Biden Harrist választja alelnöknek.
Biden 2020-ban úgy lett elnökjelölt, hogy a pártja centrista szárnyát egyesítette maga mögött az előválasztáson, szembehelyezkedve a nagyon baloldali Bernie Sandersszel. Bár egy ideig úgy tűnt, hogy akár Pete Buttigieg vagy más is lehet a centristák képviselője, végül dél-karolinai előválasztás megnyerésével bebiztosította a pozícióját. Ezután – a pártelit nyomására is – visszaléptek a javára a Sanderssel szembenállók.
Biden viszont hiába kapott arra felhatalmazást, hogy a lehető legcentristább kampányt vigye, alelnökének a progresszív, színesbőrű előválasztási ellenfelét, Kamala Harrist választotta. Akkor elvileg ezzel akarta a teljes demokrata tábort maga mellett tartani – amiben még lenne is ráció, de Biden már ekkor is arról beszélt, hogy egy egyciklusos elnökségre készül, és a feladatának Trump legyőzését látja.
Azaz világos volt, hogy akit alelnöknek választ, az a legjobb helyzetből indulhat majd a Demokrata Párt elnökjelöltségéért a következő választáson. Utódot is választott, nem csak alelnököt. Utódnak pedig – főleg az akkori tudás alapján – az előválasztásról szavazat nélkül kieső, egy jobbratolódó országban az egyik legliberálisabb szenátort választani nem a legjobb ötlet. Persze Harris sokmindenre rácáfolt aztán jelöltként idén – de nem eléggé.
Biden nem lép vissza.
Biden tényleg úgy kezdte, hogy egyciklusos elnökségre készül, és csak Trumptól akarja megszabadítani az országot, aztán átadja a stafétát valakinek. Csak közben feltűnt neki, hogy nemcsak hogy nem szabadult meg Trumptól, de az egész Republikánus Párt olyanná vált, amitől féltette az amerikai demokráciát – az akkori másik fő esélyesről, Ron DeSantist is hasonlóan veszélyesnek tartotta. Az akkori hírek szerint egyszerűen azt gondolta Biden, hogy csak ő tudja megverni Trumpot (és esetleg DeSantist), így a felelőssége újraindulnia. Volt benne logika, hiszen 2020-ban is nyert – de eddigre már bőven látszottak az öregedésének a jelei, így nem igazán volt valós esélye. Addig viszont elhúzta a jelöltségét, hogy végül nem alakulhatott ki rendes gondolkodás a párt jövőjéről, nem tűnhettek fel új jelöltek, és végül az utolsó pillanatban kellett korrigálni.
Biden Harrist támogatja.
Többek közt Josh Shapiro pennsylvaniai kormányzó, Gretchen Whitmer michigani kormányzó, vagy a határvédelemben keményebb Mark Kelly arizonai szenátor neve is felmerült a lehetséges alternatív elnökjelöltek között, amikor már látszott, hogy Bidennek nem lesz más választása, mint a visszalépés. Mindhárom jelölttel egyértelműen jobbra ment volna a Demokrata Párt, megérezve az idők szelét – végül azonban Biden a visszalépésekor rövidre zárta a vitát, és Harrist támogatta. Innentől nem volt vita, senki nem mert szembemenni a hatalmas áldozatot hozó Bidennel, hogy aztán egy káoszos folyamat után gyengébben jöjjenek ki a demokraták az egészből (egyedül Joe Manchin nyugat-virginiai szenátor dobta be, hogy elindulna, mert Harris túl liberális, de aztán mégsem indult). Bidennek ez volt a legfontosabb döntése: a párton belüli verseny nyílttá tétele helyett a kockázatminimalizálást választotta. Nem jött be.
Harris nem autentikus.
Harris pedig egyszerűen egy generic demokrataként viselkedett a kampány alatt, aki láthatóan nem igazán tudott azokhoz a választókhoz sem kapcsolódni, akiket Biden még elhozott Trumptól 2020-ban. Egy liberálisabb, kevésbé autentikus jelölt benyomását keltette, akit nehéz volt elképzelni egy Joe Rogan-interjúban, és túl sokszor adott teljesen semmitmondó, ChatGPT-válaszokat adni egyszerű kérdésekre. És bár ügyesen próbált középre (jobbra) menni, ebben sem volt elég hiteles, miután 2019-ben a legprogresszívebb kampányt vitte az előválasztáson. Balszerencséje, hogy valójában szerintem az ügyész-Kamala volt az igazi, és a 2019-es a felvett szerep, de ezt nem bocsátották meg a választók.
Ahogy említettem, szerintem semmi más – a fő üzenetek, a kampányok minősége, a szlogen, stb. – nem számított igazán. Két jelöltet láttak maguk előtt a gazdaságtól, bevándorlástól, és még jó sok mindentől frusztrált amerikaiak, és a változásra, a status quo felrúgására szavaztak. Amit Harrisnek a népszerűtlenné váló Biden alelnökeként esélye sem volt megjelenítenie.